Réges-régen egy messzi messzi domboldalon épült vár ormán győztes csata emlékét ünnepelték a harcosok, asszonyaik, egy-két ott kujtorgó csemetéjük társaságában. Szólt a zene, hordószám fogyott a bor, táncoltak a legények, és mind Dobó Istvánt a vár kapitányát éltették.

„Hát minek él az ilyen? Dögöljetek meg kutyák” – gondolta kétségbeesve – „Még a szurokkal is nekem kellett törődnöm?! Legyetek Átkozottak!” – majd a vár faláról (nem látván más kiutat) a mélységbe vetette magát.

Nem számolt azonban a vár mélységes mély árkával mely források vizével volt feltöltve, így a szomorú vég helyett a szótlan jövő érkezett. ( Az esés közben olyan erővel üvöltött, hogy hangszálai örökre felmondták a szolgálatot)

A gulyáslevese elvesztése által okozott trauma sosem hagyta megbékélni.

Bosszút esküdött minden lény ellen, aki eszik. Ha fakanalat lát, azzal üt. Ha kés kerül a kezébe, a következménnyekkel nem törődve gyilkol (ha sikerül).

Ha reszelő, akkor fogalmam sincs, mert olyat még nem láttam.

Elszánt, könyörtelen (neve is innen ered, ki gondolná) halálosztó, ellenfele rimánkodását a már leírt okokból kifolyólag csendes megvetéssel illeti. Utolsó próbálkozása a civilizált élet felé hamvába holt ötlet, mert írni ugyan megtanult, de egy mondatnál többet nem hajlandó fehér papírra vetni.

Mindene a kegyetlenség, nem csak félik, de dícsérik is, hiszen hangos kurjantása nem veri fel tájat minden gyilkosságnál, annál is inkább mert ilyet nem tud.

Veszélyes elem, fejére minden terrorista-ellenes szervezet vérdíjat tűzött ki, élve, vagy holtan, de el kell fogni!